Fájdalommal közöljük,
hogy 2016. december 9.-én 82 éves korában elhunyt

költő, szeretett munkatársunk.
"Szépszó és Értelem"
Szépirodalmi Folyóirat
2017. január 1.
XVI. évfolyam 1 szám.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
Nem balsors tép, ne ámítsuk magunkat.
Saját balfácánságunk karma tép.
Akárhogy is színezzük át a múltat:
a tónus főleg miattunk sötét.

Az nem lehet, hogy annyi szív hiába
onta vért – írta szózatos Mihály.
Sajnos, lehet. Eltékozolt csatákra
vádlón vetül sok-sok fölös halál.

Hősiességnek lelkes maflaságot
beállítani itt mindig divat.
Bolond virtus a falnak-rohanás ott,
hol bonthatókká málltak a falak.

S ha volt is néhány hű kebel, amely nem
balgán hevülve szolgálta honát,
azt látja, szellemként, ha visszalebben,
hogy népe sorsa egyre mostohább.

Szemléli az ország fölött suhanva
hazája halmozódó szennyesét,
és felzokogja a mennyboltozatra:
ezért annyi áldozat? EZÉRT?

Ezért a csúnyán elprédált jövőért,
átmázolt múlttól bűzlő jelenért,
melyben erény a dölyfös eszelősség
s a tehetségtelenség nyer babért?

/Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt,
harcom feladni volna számos ok,
legyinthetnék lemondóan: elég volt!
De nem tehetem. Még költő vagyok./

Baranyi Ferenc
Magyarok
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
A MEK-ről letölthető művek
Munkatársaink Honlapjai
Ajánlott Honlapok
Vén fák suttognak emlékezve:
"A tél mindig pontosan érkezett.
Zúzmarát hintett cserjésekre,
s festett ragyogóan kék eget.

Havat hozott és szerteszórta.
Hófehér lett a fű s a levél.
Ágat rázott a szél, a kósza,
de mindenkinek jutott fedél."

Ifjú kis fácskák sírnak-rínak:
"Mi soha magasra nem növünk,
és belőlünk nem marad írmag.
Idő előtt földre kerülünk.

Fázik az ember, fázik állat.
Kemény a tél, és olyan rideg.
Sokakat erdő vár, s nem házak.
Tüzünk őket melegíti meg.

Hullnak az ifjak, roppan a hó.
Csattan a fejsze, s águnk vesztjük."
Részeg Mikulás mondja: hahó!
Elmúlt egy világ, sokaknak vesztük.

Csizmákban vacog a szegénység.
Rá bütyköt tör céltalan jelen.
Halálhajónkon holt legénység
dalol: "A jövőt nem sejthetem...!"

                     in memoriam

Mint őszi ködben számtalan levél,
úgy hull le számolatlanul egy nemzedék.
Töretlenül hittek egy jobb világban,
háborún, mocskon át békében,
éhezve, fázva Kánaánban.
Sírjukon nő-e majd virág?

                                                                       Kamarás Klára

Szegő Judit
Télbefagyott fák
Nem akarok költő lenni,
nem akarok fejemre babért,
sem ennek-annak megfelelni:
firkálgatok csak magamért.

Nem érdekel a kritika,
holmi ragrím, meg mifene,
sem holmi szerzői fifika,
pepecseljen, aki költő, az vele.

Nem vonz a magos Parnasszus,
jó nekem a földön talpon állva.
Tériszony meg a kollapszus,
ripacsként: lent sosem bánta.

Becsapni nem akarlak.
Mégsem vagyok olcsó kókler.
Ha mit írtam mind csak vacak,
dobd ki: ha csak üres sóder.

Ám ha néha egy-egy sorom
hozzád jutva eltalálna,
ne gondolj rám költőként:
hanem mint egy jó barátra.

Soraimnak panaszkodhatsz,
vagy sírhatsz velem: ha úgy jön.
Ne szégyelld a vén ripacsnál,
ha szemeidből könny jön.

Mert nem akarok költő lenni.
Nem akarok fejemre babért.
Vén ripacsként megfelelek így is,
Értünk, érted... és magamért.

M. Laurens
VÉN RIPACS
Forró tea, lángos a Dohány utca sarkán.
Még ásítoznak az ódon kapualjak,
fölöttük borzas tollgolyók, galambok.
Pihéket kerget a szél, vagy hó szitál?
Álmos íze van az utcazajnak.

A Liszt Ferenc téren bokor-menedék.
Ágai közé, a szél fagyos kígyója búvik
s fölrebben száz megriadt veréb.
Buja pára dől a Moulin Rouge felől
és kihömpölyög az Andrássy útra,
mely üres, mint hajnali pezsgősvödör.
Ciccen s kialszik minden lámpabúra.

Az Operában még bársonyos homály,
de kinn, tócsa-jégen bukdácsol a reggel
s nézi, amint a Nap olvasztani kezdi,
a kora-téli ajándék-meleggel.
Fövényi Sándor
Belvárosi tél
Nekem az az Otthon,
ahol a síkság a végtelenbe
fut, a szem csak a
párás mezők hűvösében
fürdőző sárga
templomtornyokba
ütközik, pihentető
egyhangúsággal nőnek
a fák, hetykén sarjad
a fű tavasszal az
omladozó gyárkémények
tövében, s az itt-ott
ingoványos talajon ott
a világ összes színe,
én oda vágyom vissza,
ahol a nyár forró
leheletében aranyszínnel
égnek a füvek a
patakocskák kiszáradt
medrében, kórók integetnek,
s ősszel minden csupa láng,
harmatos impresszionista
festmény, kusza vonalakkal,
ahol ragyogást lehelnek
télen a fák, s jégligetek
tündéreiként táncolnak
a hópihék, a határ az égbolt,
a felhők, ott oly könnyű vagyok,
mint a vég nélküli szeretet.

A. Túri Zsuzsa
Honvágy
Hull a hó és ég a nyár,
Tengernyi az éved már!
Körötted
Gyermeked, otthonod, hazád...
Az lettél-e,
Akinek álmodott apád?



Soós József
Tengernyi az éved már
.................
Kattints a kép nagyítható.
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
mikroszkóp
4. oldal
kortársak, mesterek
Bodó Csiba Gizella: Kis lépésekkel     
Bokros Márta: A múzsa dalai
Dobrosi Andrea: érték a szeretet
Fetykó Judit:
Berti, meg azok a dolgok…
G. Ferenczy Hanna: Ma kék a hold
Hajdu György: Havas
Kamarás Klára: Meddig...?
Kaskötő István: A nagy kérdés
Király Gábor: A télkezdet
Kő-Szabó Imre:
Csukamájolaj és az aludttej
Köves József: Szonett a bejgliről
Lelkes Miklós: Télben távoli tavasz
Nagy Antal Róbert: A Világ-Karma
Németh Tibor: Hangom a haragszó
Nógrádi Gábor: Dodó, a Herélt
Nyakó Attila: Sztrájk után
Péter Erika: Erőtlen léptekkel
Pethes Mária: Örökség
Pethő N. Gábor: Hintaszékben
T. Ágoston László: Családfa
Thamássy Nagy Géza: Boldogocska
Tiszai P. Imre: Hamis próféták
Végh Sándor: Mohóság
Verasztó Antal: Ördögszekér

Lehoczki Károly:
Gitárszoló az Avonon
vers
Zelk Zoltán
versek
Rodrigo Giuliani
Guitar concerto
II.Andantino