4
Tűnődés

A csend, mint vastag porlepel
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő
nyugtalan szelek is aludni térnek
hegyek odvába. Csak a csavargó,
kit álmából kakasszó vert fel,
nyúl morogva kavics után, mivel
elűzheti a lármázó, begyes madarat –
s ahogy ráocsudik a hajnali tájra,
mint billegő ág hull alá keze,
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel,
szemeit törölve, a messzi város felé indul.

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.

Mosolya lámpás, estéli szeleknek
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat –
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd
kezében a szerszámokat.

Éjszaka riadtam

Éjszaka riadtam egy meleg érintésre,
mely halódva pihegett fáradt homlokomon, –
tán egy messzi barát szánt meg jószavával,
tán egy régi emlék volt, mely így búcsúzott tőlem.

S lámpám is égett – ki gyújthatta meg?
fényében fa nőtt fel: kövér lombú ákác –
fölvert álmaim rajzottak az ágak közt
s egy elfeledett ének keringett fölöttem.

Dohos szobában, de különös ébredés!
arcok közeledtek pislogó szememhez:
megismertem őket, szóltam is hozzájuk,
örömöt kurjantott tápászkodó kedvem –

de hogy jött a hajnal, szertefoszlott minden,
s csak a pohár tejet s a karéj kenyeret láttam,
mit érintetlenül hagytam asztalomon este:
szegénységem néma tanuit.


Elég egy szó

Elég egy szó, egy mozdulat, egy tekintet,
hogy szerelemmé érődjék bennem:
elmondhatatlan verssé.

Micsoda szél az, mit a halk lehelet
zúdit arcomba, micsoda vihar
zúdul erdeimben!

Hajlongnak fáim s magasba röppennek
álomból riadt madaraim!
Szív, hogy birod el e fákat!

S hogy birod el könnyed lépteit a lánynak,
ki megbontott hajjal jár-kél erdeidben,
benned jár és dalol.

E dal suttog most számban, sápadt visszhang!
S félszeg fájdalmam csak pernyéje a tűznek,
mely lassan kihuny s tán végső lobbanása

e néhány szó, néhány keserű gyümölcs.
Lányka, ha elmégy,
kötényedben vidd magaddal őket.
Fénytelen múlik el napunk

Milyen beteg – szinte köhécsel –
ez a rozsdamart délután
s a béna fák tátogva nyúlnak
az ég, a fény után.

(Tátogva, mint akváriumban
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a Nap.)

Csak pillanatra törné át
acélburkát az őszi Nap,
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat!

S micsoda pírban égne a város!
S hulló hajuk kibontanák
a körút koldus lányai,
a járdaszéli fák.

Csak pillanatra… de nincs vigasz,
vacognak a sikátorok
s a morcos ég esőt jósolva
szakállába morog.

Fénytelen múlik el napunk…
Setteng az éj ormokon
s lepi a nyögő ágakat
az estéli korom.

Haldokló ejti úgy le karját,
ahogy aláhull most a gally.
Sóhajt a város s a földeken
szárnyrakél az avar.


Pillangó

Mint egy gyufaszál lobbanása,
mint halott levél zuhanása
az ág s a föld között:
annyi volt víg barangolása
a nyári rét fölött.

De látta a delet s a hajnalt
s mikor hulló levélként meghalt,
lelke virágba öltözött:
most őszig sárga szirmokat hajt,
így él tovább füvek között.


Kecskék

Szitál az alkonyat. Mekegve
jönnek, a porból fölemelve
szarvukat, jönnek már a kecskék,
hírüladva az ifju estét:
mely hűvösen, akár az árnyuk
kúszik a földekről utánuk.
Jönnek. A szőrükön ott leng még
egy-egy falevél, mint az emlék.

Így jönnek lassún emelkedve
az országútra, mint egy hegyre.
Előlük riadtan fölkapják
csüngő lombjukat az akácák
s kígyós nyakuk előrenyújtva,
fölvert libák úsznak a porban,
ahol haladnak diadallal,
lármásan, égre nyújtott dallal!

Szarvukon ott hozzák a rétet,
mekegve, az egész vidéket!
Az erdőt, melynek minden bokrát
éhesen végigfosztogatták,
hozzák a dombot és a lankát,
szakállukon a patak habját –
úgy térnek meg a legelőről,
mint győztesek a harcmezőről!
Kis mese a nincs erdőről

Nincsen fája, nincsen bokra,
mégis erdő és susog,
puha lombokban alusznak
mogyorószín mókusok.

A nincs-fákon száz nincs-mókus,
nincsen-fűben fekszem én,
szerelemre, boldogságra
nincs-erdőben leltem én.

Be boldog lehetnék itten,
de hajnalban négy madár
csőrébe fogja az erdő
négy sarkát és tovaszáll…

Hull a könnyem, de szivemben
rezeg, búg még a derű
s olyan édes gyerekhangon,
mint a nádihegedű.
Koszta József: A mezőn.
József Attila halálára

1
Ablakban állsz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.

Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre
s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

2
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk, s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjucsapatja
és boldog tájak tornyain leül.

S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen, az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.

3
Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:

Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
e kígyó nyelvét, e hétágu lángot
csak álmodjuk s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.

4
Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!

Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
s feleld szivednek, ha vigaszt keres,
feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
s így jó ez, mert élni nem érdemes!


Ha nem tudnálak

1
Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyü volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,
teérted szűköl minden rettegésem:
így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztositsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet:
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem veled!

2
Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe s ím, most számkivetve
csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak
téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép melled, gyönge térded
s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!
mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így lettél im, hazám.

1942 nyarán, Ukrajnában


Két év után

Itthon vagyok… Hát i-re változott
a csöppnyi szó előtt az o betű,
a rettegést, mely lelkem búrka volt,
szétrágja most, hogy váltsa: a derű?
Két évig o-val mormolta a szám:
Oh ott, oh otthon, messzi otthonom…
s állva s remegve most ajtóm előtt:
– Hát itt! hát itt! hát itthon! – suttogom.

Miként telet ha váltja már tavasz… –
de nincs hasonlat, nincsen semmi kép,
hogy mit jelentsz te ott, a szó előtt
kicsiny betü, te i, te semmiség!
Ki ajtóm zárját ím most felnyitod
s varázslatodnak mágusszőnyegén
a drága arc s egy hű eb és szobám
úszik, lebeg a lágy fényben felém!

Bonts szárnyakat! szállj bűzölgő mezők,
szállj társaim fölé, akik fejük
lehajtották a halál vad ölén:
ők értik csak hatalmad, csöpp betü.
Széthullt karok majd sírva ránganak,
zokog a láb, a sárba folyt velő,
ha föléjük szállsz, miként üzenet,
csöpp i betü, te nagy csodatevő!

1944. március
Szabadság

                    „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet”
                                                       (József Attila)

Hány év volt? Három? Huszonöt?
Ugy vélnéd, ezer éve:
s ím fölbukunk a föld alól
s a téli napnak fénye
a kínt, a rettegést, penészt
lemossa rólunk végre.

Még botorkálunk, mint vakok,
de arcunkat az égnek
emelve, édes italod
kortyoljuk s drága fényed
zabáljuk, mignem jóllakik
lelkünk, Szabadság, véled.

Micsoda éh! Mily szomjuság!
Hány évnek éhe, szomja!
De légy hozzánk most még kemény,
ints minket buzgalomra,
mert kevés, aki megmaradt
és mindnek sok a dolga:

Jaj, holtan fekszik városunk,
s a falvak, bányák, kertek
egy jajongó ország ölén,
anyjuk ölén hevernek –
ints munkára, de Te segits,
hogy vélünk fölemeljed!

Ints munkára, de Te segíts,
hogy vélünk fölemeljed
dúlt falvaink, hullt városunk
s harsogjanak a kertek! –
Te légy Napunk és kenyerünk,
Te szüld nekünk a rendet!

1945. január


Vendég vagyok

Alkonyodik. Még föllobog,
kigyúl az őszi tájék –
van-é tüz szebb és szomorúbb?
Mintha hegycsúcson állnék
avar-szín éveim fölött…
Ki tudja, hány év vár még?
Vendég vagyok, nem tudhatom,
mennyi lesz az ajándék.

Csak élni jó! S ha öregen?
úgy is csak veled járnék!
És ha fejem már reszketeg?
úgy is melleden hálnék!
Milyen akkor a szerelem?
nézd, az alkonyi tájék
issza a búcsu sugarát
s mily fénylő, mély parázs még!

Búcsúzni sose korai,
mert mily csodára várnék?
mégse tudom kimondani:
Isten veled fű, sár, rét,
hegy, út, folyó… jó ismerős,
kitől el sose válnék –
pedig talán
nem is több a halál, csupán
tikkadt vándornak árnyék.


Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassun hulló levelek

vállig, homlokig boritnának,
szépen halni megtanitnának –
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt,
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
Így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? –
de a szegények szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
Este egy munkásvonaton

Mindig előkerül egy pakli kártya
estefelé, a munkásvonaton.
A térdeken már ott a szerszámláda
és járja, járja, járja a talon.

Csattog a lap, mint a madarak szárnya,
a szerencse kinek kezébe száll? –
Megy a vonat. Kigyúl, himbál a lámpa.
Füstből és fényből kevert félhomály.

Füst s lámpafény… csak ennyi… így fonódik,
ily egyszerű anyagból a varázs:
fut a vonat volt, régi évek partján,
amennyi emlék, annyi állomás:

egy süppedt kocsma künn, a városszélen…
arcok, arcok, sörhab a bajszokon…
szekérzörgés… dézsában nőtt leánder…
egy eperfa a nyári udvaron…

s a táj fölött egy lassan húzó nóta,
mely szívünk mélyén évszám rejtezett
s magunk se tudjuk s ajkunk már dúdolja
és kattogják a vonatkerekek.

Ó, mennyi emlék gyűl, tapad rád, lélek,
miként olajos, zsíros ujjnyomat
a kártyára… Töltés mentén az évek
zászlóval intenek, fut a vonat.

Múltba? Akkor is mindig a jövőbe!
Kinek nincs múltja, jövőbe se lát,
ki visszanézve nem talál egy lombot,
egy nyári rétet, régi sztrájktanyát.

De szóljon most, de csattogjon a kártya,
a férfiember kedves virtusa,
évődés, tréfa összecsap szikrázva
a füstös légben – álljon a tusa,

mert olyan szép az, olyan szívig érő,
jó diadal – nincs is rá semmi szó –
ha tökfilkót, királyt és ászt leverve,
utolsót üt a piros ultimó!
Levél

Megkaptam, édesem, a könyvet,
megkaptam Zuglót s a nyarat,
megkaptam szobád illatát és
bezúdult az a pillanat
cellámba, amikor utcánkban
szárnyat bont az akácaszag.

Mikor kinyitottam a könyvet,
amit küldtél: az a virág…
mit két lap közé bepréseltél…
mintha ódon melódiát
játszana valaki spinéten –
olyan lett nékem a világ.

Emlékszel, három éve éppen
hogy jártuk, hol Bach született,
a szobát… S angyalkéz-pengette
kétszáz esztendős hangszerek…
S a templom… nem az oltárt néztük:
az orgonán a kézjegyet…

Ily régi szavakkal tudom csak
megírni néked: olvasom,
nem a könyvet, de a virágot,
azt látom minden oldalon.
Milyen kicsiny vagy, milyen árva,
s mily nagy vagy! milyen oltalom!

Én otthonom… én utcám… Zuglóm…
Ugye, némák már a rigók,
nem igérnek koránkelőknek
nyári napot, még „milliót”?
Némaságuk koppan a földön,
mint nemrég a levert diók.

De avarszín őszi szelekben,
vagy habzó hóban: csak veled!
s oly barátság forró lehében,
mely nem kér záloglevelet,
mely „hű”, amig kaphat – s ha már nem:
sánta lélekkel elbiceg…

De hagyjuk ezt… És este van már.
Világ holnap is a világ.
Neked vidám reményt, magamnak
alvást. Irén, jóéjszakát!


Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
Rigó… Gyermekkor… és Avar…
mint talp alatt kavicsok, sírnak
rossz rímei! S hány képzavar!
Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
börtönben is verset habar,
ott is papírt, ceruzát pusztít,
bár pulzusa százat hadar
s forognak szívében oly kések,
hogy fejbúbtól talpig nyilall –
de rögeszméje a költészet:
vajon kigyógyul-é ha majd
földübörög ama utolsó,
éveit árverező dobszó:
koporsóján a hant, a hant?
Májusi kívánság

Szakad a hó, szakad, mert így kivánom –:
toronyhegyig belepje tájamat,
folyóm, tavam mederfenékig fagyjon,
gyümölcsfáim üszkös ujjal mutassák
a napot, melyről jégcsap csüng alá!
mint gyermekkorom téli eresze,
olyan legyen az ég, ha meghalok.

És csőrükkel sikongó cserepekre
törve az üveggé dermedt ködöt,
csak gyűljenek az egek varjai,
hogy koszorut keringjenek fölöttem.
Aztán a szél
söpörje le minden kertekről a havat,
aztán az ég
színültig töltse fénnyel a vidéket
s hűs vizzel töltsön minden medreket.
Neked, neked,
hogy hozzád illő ifjak csapatával
bejárjad májust, mely vidám időben
oly tündöklő és gazdag, mint a tested.

Szájamig ér a hó már idebent –
de odakünn a koranyár tükrében
fecskék, záporok közt villog hajad.


Szobatársak dícsérete

Kezében a zárójelentés,
elbúcsúzik a szobatárs.
„Örvendek, hogy megismerhettem Zézét,
s kívánok gyors felgyógyulást”.
Bőröndje visszagyömöszölve már:
pizsama, papucs, fogkefe,
szappan, fésű, borotvaszerszám,
és tátott torkú rádió,
Szabó család, Kívánságműsor,
és mindegyhogymi, csak üvöltsön,
és köhögés, és horkolás,
és éjszakai szellentések,
s ha netán nappal is?
„Elvégre férfiemberek vagyunk…”
A szomszéd ágy most félnapig üres.
Addig azzal múlathatom magam,
ki lesz, milyen lesz az új szobatárs?
Kövér? Keszeg? Értelmiségi?
Kétkezi dolgozó?
Mily ostoba latolgatás!
a szobatárs, az szobatárs!
De már az ágyamhoz hajol,
mondja nevét, és mondom én is,
tehát: örvendezik, hogy Zézé,
kit a tévéből ismer,
lesz majd a szobatársa…
S kattan a bőrönd zárja:
pizsama, papucs, fogkefe,
szappan, fésű, borotvaszerszám,
és nyitatlan is zajgó rádió,
meg mit tudom, meg mit tudom,
csak azt tudom, hogy rég tudom,
hogy szemem a mennyezeten,
mint tegnap és tegnapelőtt,
mint tavaly és tavalyelőtt,
a mennyezeten, mely olyan fehér,
mint a falakon is járni tudó
orvosok és nővérek köpenye.


Déry Tibor kutyája

Már három éve nem láttam kutyát,
de Böbe s Tibor elhozta Subát,
a csillagszemű, csillagszívű uszkárt,
ki örömöm egén és tengerében
úgy röpült és úgy úszkált,
hogy szinte már én is vele!
Hopi! – mondta Tibor neki
és ő fölugrott fekhelyemre,
mily nagyon illett lompos füle és
bársony fejbúbja tenyerembe.
De elvitték, nem hagyták nálam,
s maradtam szomorúan, mert kutyátlan –
de ha betegágyamból kikelek:
uszkárt, pulit, tacskót, komondort,
újfundlandit veszek,
s befutjuk együtt Őrmezőt,
a domboldalt, a réteket

és zúdulnak utánunk a
lakótelepi gyermekek!
Mínusz 19°

A bohóc és a púpos kikiáltó
versenyt kergetik a telet,
hadonásznak a kórház ablakában –
Hát lehet! lehet! folyvást, emberek!
Itt látható a kettévágott asszony,
ki mégis fölkél aztán, s újra jár,
itt látható a madárfejű Lajcsi,
a félig ember és félig madár!

Itt látható, mig künn a téli fákat
szél kergeti, a nyári délután,
mikor a költő tátott szívvel bámul
egy kövér farú cselédlány után.
(Vattacukor volt a leány kezében,
bárányfelhő a kurta pálcikán,
és poros húrú hegedűvel koldult
egy banda-vesztett foghíjas cigány.)
Itt látható a júliusi éjjel,
munka után vacogva megy haza
a kettévágott asszony – izzó ágak
alatt lompos, didergő pongyola.

Botolva így megy égő fák tövében
a Szondy utcába, hol ágyra jár,
feje fölött zokogó csipogással
a madárfejű Lajcsi száll


Gyászbeszéd

Tersánszky Józsi Jenő mondjon
gyászbeszédet a temetésemen,
hosszú karját a fák csúcsáig lökve,
mondja el, hogy egypadban ült
Dezső bátyámmal a
nagybányai gimnáziumban,
és Németh László apja volt
az osztályfőnökük.

És mondja el, hogy egyszer
szerenádot adott
anyámnak Ilobán
(erre büszkébb vagyok,
mint akár ezer recenzióra),
és mondja el a Párácska mesémről,
hogy többet ér szerinte,
mint százegy költemény:

hadd piruljak holtomban is…

És véget ér a temetés,
Tersánszky villamosra száll
s azon töri fejét:
hová dughatta otthon
a már, sajnos, kotyogó demizsont?




.................